Álom az álomban... Lomtalanítás... Nevelési kézikönyvek...
Egy doboz különböző de teljesen ép kártyák egy közepes méretű fadobozban.

Haza akartam hozni, és szólni a gyereknek, aki a napokban kattant rá a kártyajátékokra.

De közben felébredtem.

Azért csak szóltam a gyereknek, hogy le kellene menni a sarokra, mert ott vannak a kártyák.

Igaz, az álmomban és nem itt.

És akkor megláttam a másik nőt. Veszekedett a férfival, aki a gyerek apja. Merthogy ott volt egy férfi is. De olyan távoliak voltak, a férfi engem észre sem vett, lefoglalta a nő veszekedése.

Hogy de igenis az árt, nagyon is árt. Akkor nem árt, ha valaki egyszer vagy kétszer él ilyen bódító szerrel, de Ő sokszor csinálta, és már átváltozott emiatt az agya, nem itt van, nincs jelen, nincs sehol.

A veszekedő nő én voltam, és ő észrevett engem is az igazi önmagamat is, aki az első álomból felébredt.

Mondtam neki, hogy ez oké ez a veszekedés, de vissza kellene menni az álomba, és ott is a sarokra, mert így nem lesz a gyereknek elhozva a kártyajáték, mert elviszi más, meg különben is mindjárt bezárul az ajtó a két világ között, az álomvilág és e között.

De a nő, aki én voltam, csak nevetett, és ahogyan előbb a férfit kioktatta az agypusztító dolgairól, most nekem mondta kicsit tanítónénis hangon, hogy dehogyis, az nem záródik be soha, az ott van az a világ, hiszen az is igazi, csak egy másik világ, és az agynak az a normál állapota, amikor álmodik és az álomban van. Valójában ott is ott van, meg itt is.

És ekkor felébredtem ismét. Ebből az álomból is.

A mostani világban.

És tényleg annyira valós volt,  valósabb mint ez, ... ahogyan a legelső (legbelső) álom meg valósabb volt mint az. 

Én jelen voltam. Jelen vagyok.

Mindhárom világban.